Egy kisember hite

Kedves Olvasó!

Köszöntelek újonnan induló blogomon! Biztosan kíváncsi vagy, mire is számíthatsz, ha elolvasod az írásaimat. Röviden leírom, mi inspirált az elkezdésben. Ahogy az évek során beszélgettem emberekkel, mindig oda érkeztem meg, hogy jöjjön bármilyen közegből az illető, legyen bármi a munkája, hivatása, éljen bárhol, valamiben hisz. Ami még izgalmasabb számomra, ha megismerhetem az utat is, ahogy eljutott oda, amiben jelenleg hisz. A közös bennük/bennünk az, hogy hétköznapi emberek vagyunk. Mindannyian dolgozunk, családunk van, kapcsolataink vannak, helyt kell állnunk a világban, ezer felé megyünk egyidőben. És mégis: a legtöbb ember, valamilyen formában időről időre összeteszi a kezét - nem feltétlenül fizikai formában -, és beszélget valami magasabb hatalommal, mert úgy érzi, segítséget, támogatást kérhet és kaphat. Azt vettem észre, hogy erről mindenki szívesen beszél, ha kiderül, hogy az adott beszélgetőpartnerrel beszélhet róla.
A hétvégén a Magyar Természettudományi Múzeumban voltam az unokatestvéremmel. Noé bárkájában feltett nekem egy kérdést, hogy: nagyon érdekli - mivel nemcsak tudja, de látja is rajtam, érzi, hogy a személyiségem része a református hitem -, hogy én ezeket a történeteket, mint a vízözön stb. elhiszem-e, hogy megtörténtek? Örültem a kérdésnek, és őszintén megválaszoltam: én személy szerint nem hiszem, hogy minden esemény 100 százalékig úgy történt, ahogy a Bibliában leírták. Más vallások felé való elméleti kitekintéseim után, arra a következtetésre jutottam, hogy van egy egyetemes tudáskincs, aminek az alaptörténeteit nagyon régen írták le, mivel például a hindu mitológia is rendelkezik hasonló vízözön történettel mint a kereszténység. Tehát valami biztosan történt, amit egyetemes szinten érdemesnek tartottak arra, hogy megőrizzék az utókornak, de a részletek nem lényegesek. A végső cél mindenhol a békés egymás mellett élés.
Miért Hétköznapi református a blog címe? Azért mert annyira hétköznapi ember vagyok, mint bárki más. Születésemtől kezdve a református hitben nevelkedtem, de nem vagyok szent, nincs glória a fejem felett, nem volt lelkész a családunkban, nem jártam egyházi iskolába, volt idő, hogy templomba se jártam, szabadidőmben nem a Biblia a legfőbb olvasmányom, így idézni sem tudok belőle. De, mint a fenti történetből is látható, nem is ez a lényeg, mert annyira mélyek a hitem gyökerei, hogy az emberek ezek nélkül is látják, érzik rajtam, hogy fontos része az életemnek. Azt szeretném a saját tapasztalataimon keresztül megmutatni, hogy milyen egyszerű dolgokban és váratlanul érezheti meg az ember a hétköznapokban Isten jelenlétét.
Semmilyen tudományos eszmefuttatás, kritika, meggyőzés nem célom! Csak valahogy úgy érzem, hogy az elmúlt időben az emberek nagyon eltávolodtak egymástól, nem merték megosztani érzéseiket, hitüket egymással, mert az olyan ciki. Ha valami célja van a blogomnak, akkor az, hogy ne legyen ciki felvállalni a hétköznapokban vallásosságunkat, azt, hogy rászólj valakire a környezetedben, aki folyton Isten nevével káromkodik, vagy ne félj azt mondani valakinek, ha bajban van, hogy tedd össze a kezed, és mondd el Istennek mi bánt, megkönnyebbülsz már attól is, ha beszélsz róla és ő megerősít a nehézségben!
Egy kisember hitéről szólnak majd a bejegyzések!